„Mikor gyermek voltam…” – írás a ballagótarisznyába

“Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” – olvassuk Pál apostol méltán népszerű szeretethimnuszában.

Amit a ballagással kezdünk és az érettségivel folytatunk, az a modern európai társadalom beavatási szertartása. A tizennyolc éves embert úgy tekintjük, mint aki elhagyja a gyermekkor világát, és belép a felnőttkorba. A klasszikus toposz, a gyereksirató, felnőttköszöntő maturás beszéd azonban aligha folytatható ma. Hiába keresnénk a gyermekkor mesés, romlatlan világát, már a gyerekeink is ismerik a rosszat, ők is hasonló kísértésekkel, árnyakkal, veszélyekkel küzdenek, mint mi, felnőttek. Előre szaladt a felnőttkor, ugyanakkor időn túl is tovább tart a gyerekkor. Valaki ezt így fogalmazta: “mi, mai mai felnőttek egyszerre akarunk gyerekek és istenek lenni”.

Akkor hát, mit számít a maturálás, a felnőttség-próba? – kérdezhetik a mai ballagók. Ha onnan közelítjük meg a felnőttséget, ahonnan Pál apostol és az Újszövetség, akkor nagyon is sokat számít. A szeretethimnusz ugyanis az örökkévaló léttel azonosítja a felnőttlétet, míg a múló perclétet a gyermekkorhoz hasonlítja. Azaz, felnőtt, érett ember az, aki már tud az öröklétről, arról az örökérvényű világról, amely gyerekkorunkban és vénségünkben is ott lesz fölöttünk, bennünk, amelyet Isten rendezett be a lelkünknek. Felnőtt az, aki ugyan vidáman el tudja ütni a percet, mégis tud arról, ami megmarad, amit mindig érdemes számon tartani és követni: az örök értéket, a végtelen szeretet parancsát. Mert a lelkünk csak a krisztusi végtelen létben érezheti otthon magát, biztonságban, elrejtettségben, érvényes ismeretben, színről-színre látásban.

Kedves Érlelődők, vigyétek magatokkal a szívetekben azt, ami nem ér véget a perccel, az évről-évre változó élettel, ami átvihet a Megmaradó Világba. Ott biztosan találkozunk, ott már soha nem kell elköszönnünk egymástól.

Dr. Kádár Péter

igazgató